Bialkó Zsuzsanna

Csak az alázattal végzett betegközpontú ellátás tud magas szintű lenni- véli kórházunk ápolási igazgatója, Bialkó Zsuzsanna, aki volt ápolónő, főnővér, hospice munkatárs, beosztott és vezető egyaránt, ami egyedül fontos számára, hogy mindent maximális igényességgel végezzen.

A segíteni vágyás már kora gyerekkoromtól bennem van. 10 éves voltam, amikor a nagyapám gyógyíthatatlan betegsége kiderült. Édesanyám fokozatosan bevont a nagyapa testi és lelki megsegítésébe. Otthon gondoztuk egészen a haláláig. Ez annyira mély nyomott hagyott bennem, hogy eldöntöttem: ebben az irányban tanulok tovább.

Ehhez azért szükség volt egy ilyen beállítódásra is a nagyon meghatározó élmény mellett…

Így van! A mély empátia már korábban is bennem volt. Az általános iskolában mindig magam fogtam össze az osztályt, ha valakinek gondja volt, hozzám fordult. Ennek ellenére az osztályfőnököm nem akarta elküldeni a jelentkezési lapomat az egészségügyi szakközépiskolába.

Mivel indokolta ezt a szokatlan lépést?

Többre tartott annál, semhogy- ahogy ő fogalmazott-, ágytálhordó legyen belőlem. Ez nagyon fájt. Nyáron egy hónapra diákmunkára mentem egy gyárba, ahol az ottani lap munkatársa megkérdezett a terveimről. Ebben az interjúban elmondtam, hogy minden vágyam: bebizonyítani az osztályfőnökömnek, hogy az általam választott hivatás sokkal többről szól, mint egyszerű ágytálhordás. 

Az egészségügyi szakközépiskola milyen irányba orientálta?

Mivel kiváló eredménnyel végeztem, az érettségi után jelentkeztem az orvosegyetemre, ahová fel is vettek. Ez nagy büszkeséggel töltött el, mivel akkoriban szakközépiskolából szinte senki nem jutott be elsőre, az orvosira. Az egyetemet nem sikerült befejeznem. Talán egy tanszékvezető professzor előítéletei miatt, talán saját hibámból. 

Hogyan dolgozta fel a kudarcot?

Gyorsan kerestem egy másik utat. Gyermeksebészeten lettem ápoló, amit igazán szerettem. Pár évre rá pedig megszületettek a fiaim, így a következő időszakot teljes egészében a gyerekeim töltötték ki. Később más területet is kipróbáltam. Abban az időben kezdődött a hospice mozgalom Magyarországon, aminek nagy híve lettem. A kórházi személytelenség mindig elfogadhatatlan volt számomra. Az otthonápolással azonban egészen más körülményeket tudtunk biztosítani a haldoklóknak. 

Az élet méltó és szép befejezéséig a hozzátartozóknak kell elsősorban kísérniük a végstádiumban lévő betegeket. Hogyan tudta őket segíteni?

A hozzátartozóknak az eszköztelenség jelentette a legnagyobb problémát. Meg kellett őket tanítani, hogy nagyon egyszerű módon is ki tudják fejezni érzéseiket a szeretteiknek. Nincs fontosabb annál, mint végigkísérni őket ezen a nehéz úton. A félelmek feloldódtak lassan, s igazán szép pillanatokat éltek meg együtt. Jó volt ebben segíteni a családokat. 

Miért váltott?

Közben felnőttek a gyerekeim, új feladatokra vágytam. Két évig továbbképzésekre jártam. Ennek része volt egy gyakorlat az I-es számú Sebészeti Klinikán, a vizsga után felkértek az endoszkópiás osztályra szakasszisztensnek. Csodálatos élményt és hatalmas szakmai kihívást jelentett. Sokféle betegséggel találkoztam. Majd, amikor egy nagy szakrendelőben új gasztroenterológiai részleg kialakítására és vezetésére kértek fel, itt folytattam a munkát. 

Nem tartott attól, hogy ez a munka már nemcsak a szakmai tudásról, hanem szervezési készségekről is szól?

Sőt. Kifejezetten örültem ennek. Remek endoszkópiás szakrendelést csináltunk az orvos kollégákkal. Pár év múlva az önkormányzat a munkámat egy különleges díjjal, a „Gondoskodás az emberért” elismeréssel jutalmazta. Ezt addig csak munkahelyi csapatoknak adták. Az általam szervezett rendelésünk szinte százszázalékos betegelégedettség mellett működött. Később visszahívtak a Semmelweis Egyetem I.sz. Sebészeti klinikára a szakambulanciák vezető főnővérének. Közben elvégeztem az egészségügyi főiskolát, majd egyetemi diplomát szereztem. A Klinikán a különböző szakrendelések szervezése mellett számos speciális szakmai feladat hárult rám. Az újonnan létrehozott angiografias laboratórium beindítása, a világviszonylatban is egyedülálló portalis embolizációs eljárásokkal kezelt betegek követése, a máj excretios működés vizsgálata mind önálló feladatokat jelentett, felejthetetlen élmény volt. Jó érzés volt, hogy meg tudtam felelni az elvárásoknak.  

Ez is része volt annak, hogy bizonyítson az egykori osztályfőnökének?

Talán inkább magamnak bizonyítottam, de lehet, hogy egyszerűen a tapasztalatszerzés, az ismeretek bővülése okozta öröm motivált. Jól éreztem magam, egészen addig, míg a dolgozók elvándorlása, a munkafeltételek romlása fokozatosan ellehetetlenítette a normális munkát. 

Hová menekült innen?

Amikor a gyermekonkológián dolgozó barátnőm megkeresett, hogy a gyermek-hospice ház vezető ápolót keres, azonnal igent mondtam. A Törökbálinton eltöltött idő elmondhatatlan feltöltődést adott szeretetből, elfogadásból, és alázatból. Ez a munka százötven százalékosan visszaadta a hitemet.

Emiatt keresett újabb kihívásokat? 

A munkám már nem az ápolás, sokkal inkább a rendszerezés, a létrehozás, a szervezés lett. A ház beindult, stabilan működött. Kollégáim remekül végezték a dolgukat. Így új feladatot kerestem. Ekkor kerültem a magán egészségügyi szférába, egy rendelő működését kellett átszerveznem.  Amikor felmondtam a klinikán, eldöntöttem, hogy többet nem vagyok hajlandó szélmalomharcot folytatni. Ragaszkodom a szemléletemhez, aminek lényege a magas minőségű, alázattal végzett betegközpontú munka. S be kellett látnom, hogy ezt elsősorban a magánegészségügyben tudom továbbvinni és képviselni. A beosztott nővéreimnek mindig azt mondtam: egyedül az az elfogadható viselkedés, amit maga is elvárna, ha ő lépne be a rendelő ajtaján. A betegnek éreznie kell az empátiát, az odafigyelést a szakmai tudás mellett. Minden beteg más, s ennek megfelelően kell hozzáfordulni.

Ez komoly emberismeretet feltételez…

Volt alkalmam szert tenni erre. Ettől is izgalmas minden nap. Hiszen nem tudhatjuk előre, hogy milyen személyiségű beteg lép be az ajtón. Az egyik félénk, s nagyobb távolságra, míg a másiknak épp közvetlenségre van szüksége. Van olyan, akihez hosszú és türelmes út vezet, hogy tudjunk neki segíteni. Mindig a beteg szemszögéből kell néznünk a dolgokat. A legfontosabb az együttműködés, hogy ő mit szeretne, neki hogyan lenne könnyebb. Ettől szép ez a szakma! 

Ehhez a szemlélethez kiválóan passzol a Róbert kórház, de hogyan találtak egymásra? 

Megtudtam, hogy a Róbert Károly magánkórház minőségirányítási feladatokkal is foglalkozó ápolási igazgatót keres. A jelentkezésem előtt bejöttem körülnézni a házba, s úgy éreztem: itthon vagyok. Jelentkeztem, interjún vettem részt, engem választottak. Tudom, hogy ez a feladat több szempontból más, mint a korábbiak. Legalább annyira sokrétű, mint amennyire sokfélék az eddigi tapasztalataim. Most a rendszer egészét kell átlátni, elérni, hogy ugyanazok az elvek érvényesüljenek, mint amiről korábban beszéltem, amit a saját munkámban mindig megvalósítani törekedtem. A magán egészségügy területén egyre erősebb verseny érvényesül. A minőség: fejlesztés, ellenőrzés, auditálás- lényegi része a Kórház működésének. Számtalan előírásnak kell megfelelni, de legfontosabb, hogy a betegek úgy érezzék: jól választottak, amikor a Róbert Károly magánkórházat választották. 

Milyen egy napja?

Fontosnak tartom, hogy sokat találkozzam az ápolókkal és az orvos kollegákkal. Szerencsére azonos nyelvet beszélünk, jól megértjük egymást. A tervem, hogy a jó csapatot megtartsam jónak, sőt még jobbnak. S folyamatosan hirdetni, hogy ez a hivatás milyen szép.

A fiai követték a pályán?

Nagy örömömre a kisebbik fiam gyermekorvos lett, de az idősebb fiamra is nagyon büszke vagyok, ő gazdasági-informatikus. Nagyon jó a kapcsolatunk. Közös ajándékunk, hogy évente egyszer együtt elutazunk világot látni.   

S az év többi napján hogyan töltődik fel?

Imádok futni. A fiaim sokáig magas szinten sportoltak, s hajnalonta vittem őket az uszodába. Amíg a többi szülő pihent, én róttam a köröket a közeli futópályán. Személyes példának szántam a gyerekeknek, de közben az életem részévé vált a futás. Persze ma már nem olyan intenzitással művelem, de még most is kimegyek hetente kétszer-háromszor a közeli erdőbe 3-4 kilométert futni és edzeni. Emellett igyekszem minél többször színházban járni. Az igazi kikapcsolódást pedig az utazás jelenti. Szeretnék minél több helyre eljutni a világban. 

Közösség

Ne maradjon le semmiről, nézze meg közösségi oldalunkat!

Tovább

Youtube

Videóink.

Tovább
Powered by WEBAPIX
Visszahívást kérek