"MINDIG TUDTAM MIT AKAROK ÉS MIT MIÉRT CSINÁLOK"

"MINDIG TUDTAM MIT AKAROK ÉS MIT MIÉRT CSINÁLOK"

"Mindig tudtam mit akarok, és mit miért csinálok"

A férfiak nagy része úgy vall magáról, nem vagyok orvoshoz járó típus. Talán azzal, hogy gyerekkoruk óta mondogatják nekik, ejnye, ez katonadolog, és azt is, hogy a fiúk nem sírnak, azt is megtanítják nekik, hogy ne csak az érzelmeket, a fizikai fájdalmat se mutassák ki, tűrjék, vagy egyszerűen ne vegyenek róla tudomást.

Így aztán egy krónikus hátfájással vagy derékbántalommal évekig kínlódnak, ahelyett, hogy alaposan kivizsgáltatnák magukat, nem beszélve arról, meddig kell győzködni sokukat, míg elmennek prosztata vizsgálatra. Hogy hányan mennek önként proktológushoz, fogalmam sincs, úgy hiszem, nagyon kevesen. Hiszen a végbél, a széklet és az ürítés olyan téma, amiről a legritkább esetben ejtünk szót.

Pedig nincs ezen semmi szégyellnivaló. Szerencsére így gondolja Zsupos Imre is. „Szívesen elmesélem a történetem, mert ha néhány emberen segítek, ha másnak nem kell azt a hosszú utat végigjárni, amit én kénytelen voltam, már jó! Az emberek nem beszélnek ezekről a dolgokról, ezekről a problémákról. Szégyellik. Ezért beszélek helyettük én. Húszból öt embernek van problémája, tünetei, de hallgatnak róla. És ami rosszabb: nem mennek a problémájukkal orvoshoz. Pedig nem kell szemérmeskedni, és nem érdemes azt gondolni, ha elmegyek vécére és van egy kis vér, akkor az semmiség, majd elmúlik magától. Lehet, hogy az egy aranyér, de lehet, hogy komolyabb a baj és az nem múlik el magától.”

Imre 39 éves, Hajdúböszörményben él, hatéves ikerlányok édesapja. Hét évig tartó kálváriája 2016 októberében ért véget, vagy ahogy ő fogalmaz, újra szabad.

2009 nyarán kezdődött minden. Imrének fájdalmai voltak. Fájt a feneke, a végbél környéke. Két hét múlva úgy döntött, orvoshoz fordul. A debreceni orvos, akit felkeresett azt mondta, aranyere van, kúpot és kenőcsöt írt fel. De a fájdalom nem múlt. Ezt az orvost két másik doktor követte, mindkettőnek ugyanez volt a diagnózisa, telt az idő, elmúlt a nyár, aztán az ősz és Imrének még mindig fájdalmai voltak. Már nem tudott ülni sem. Ekkor baráti ajánlásra egy székesfehérvári orvoshoz fordult, aki fekélyt állapított meg és beutalta tükrözésre, hogy kizárják a Crohn-betegséget. Imre a tükrözés után rosszul lett. Vért vettek tőle, majd azonnal visszarendelték a kórházba, a véreredmények ugyanis komoly gyulladást mutattak ki a szervezetében. Visszarendelték a kórházba, ahol egy vizsgálat során megállapították, hogy a rosszullétet az okozta, hogy egy tályogból szivárogni kezdett a váladék. Még aznap éjjel megműtötték, a tályogból egy liter váladék ürült. Imre másnap reggel fellélegzett, megszűnt a feszítő érzés, a fájdalom.

Akkor még nem sejtette, hogy ez nem a tortúra vége, hanem az eleje. A tályogból ugyanis visszamaradt egy végbélsipoly, amit le kellett zárni. Ez újabb műtétet jelentett. Imre székesfehérvári orvosa végezte el a beavatkozást, de a kontrollvizsgálat után az orvos nem gyógyulásról beszélt, hanem bonyolult problémáról és Imre kezébe nyomott egy cetlit, rajta egy névvel: Dr. Willner-Haring Péter.

Imre felkereste a budapesti specialistát. 2010 nyarán találkoztak és a főorvos „menteni kezdte a menthetőt”. „Már az első találkozásunkkor megnyugodtam – meséli Imre – a Doktor Úron és az asszisztensén, Krajcsik Editen is látszott a szakértelem, a gyakorlat és a türelem. Persze ekkor még egyikünk sem sejtette, hogy hatéves kapcsolat kezdődik és szinte családtagnak számítok majd!” – nevet majd sóhajt – „Ott kellett volna kezdenem és akkor megúsztam volna egy vagy két beavatkozással. De így háromhavonta volt műtétem, mert a sipoly nem gyógyult. Volt, hogy bezárult, de újra és újra váladékozni kezdett. Ez amúgy is nehezen gyógyul, mert a széklet folyamatosan szennyezi a sebet, hiába tisztítják, fertőtlenítik.”

A doktor úr először óvatosan, aztán, ahogy telt az idő és nem gyógyult a sipoly egyre bátrabban beszélt arról, hogy szükség lenne egy beavatkozásra, ami tehermentesíti a végbelet. Ez pedig nem más, mint a sztóma. „Nagyon féltem tőle és nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy kik viselik. Mikor rákerestem a neten és tájékozódtam, nemet mondtam rá. De pár műtéttel később, 2014-ben én kértem Willner doktort, hogy csináljuk meg a sztómát, mert meg akarok gyógyulni. Biztos? – kérdezte a doki. Igen, biztos – feleltem. Bíztam az orvosomban, magamban és a Jóistenben. Arra gondoltam, ha ez kell ahhoz, hogy meggyógyuljak, akkor legyen.” 

Imrét Veszprémben műtötte Dr. Mohos Elemér. A műtét remekül sikerült. „Azt kérdezted az előbb, volt-e mélypontom a hat év alatt. Ott, Veszprémben, a műtét előtti este volt. Négy sztómás beteggel feküdtem egy kórteremben. Testközelből látni, milyen ez, mivel jár, más volt, mint elképzelni. Elbizonytalanodtam és megijedtem. De Gyuri bácsi, az egyik betegtársam odajött hozzám, mert látta rajtam, min megyek keresztül. Elmondta, hogy fejben legyek erős és mindig tartsam szem előtt, hogy miért vállalkoztam erre. Tudjam, hogy miért csinálom, hogy miért vállalkoztam erre. És akkor nem lesz probléma. Köszönöm neki. Én az életemben mindig tudtam, hogy mit akarok, hogy mit miért csinálok. Meg akartam gyógyulni. Tudtam, hogy a sztóma nem végleges. Persze azt akkor még nem tudtam, hogy a tervezett pár hónapból két és fél év lesz – miért is ment volna könnyedén? – de talán az a szerencse, hogy akaratos vagyok. Mindig előre kell nézni.” 

 

 A sztóma műtét után voltak még beavatkozások és egy plasztikai műtét is, az utolsó sipoly műtét 2016 tavaszán. 2016 októberében pedig megvolt a sztómazáró műtét. Mire idáig jutunk, fesztelenül és vigyorogva kavargatom a kávémat.

Te hihetetlen vagy, rázom a fejem és elmesélem, valami egész másra számítottam. Egészen pontosan bevallom, hogy kissé tartottam ettől a találkozástól. Azt gondoltam, hogy egy súlyos, érzelmektől terhes beszélgetésben lesz részem. Arra gondoltam, hogy egy megtört férfi elszorult torokkal és visszafojtott könnyekkel mesél nekem arról, mi mindent áll ki hét év alatt, mit szenvedett. Ehelyett viháncolva isszuk a hosszú kávét, sőt, hangosan röhögünk, amikor olyanokat mondok neki, hogy „úristen, Imre, te jól nézel ki, úgy értem, te egy jó pasi vagy és nem úgy nézel ki, mint akit hét éven át műtöttek!”

"Én nem éreztem ez idő alatt magam betegnek. Inkább kényelmetlenségnek mondanám. Igen, a sztómát is. Mindig az adott állapotot, az adott helyzetet igyekeztem a lehető legjobban megismerni. A sipoly – legyint – az olyan, hogy azzal tudsz jönni-menni. A sztóma a durvább dolog. De én azzal is sportoltam, lovagoltam, jöttem-mentem. Addig-addig kísérleteztem, próbálgattam, míg nem jöttem, hogy a legkényelmesebb, hogyan lehet vele leginkább élni. Aki nem tudta, nem mondta meg, hogy nekem sztómám van. Vittem sztómával fürdőbe a lányokat is, lementem a terembe is. Szerintem az a titok, hogy nem szabad azt hinni, vége a világnak. Persze nekem könnyebb volt a helyzetem, hiszen tudtam, hogy ideiglenes az állapotom, de azt is el tudtam volna fogadni, hogy az egész életemet így éljem le. Úgy fogtam fel minden percet, hogy ez egy állapot. És el fog múlni. Semmit nem szabad sorscsapásként megélni, felfogni. Pedig a hat év alatt volt, hogy a doki se hitte volna, hogy belőlem lesz valami. Nem szabad hagyni, hogy a betegség kizökkentsen minket abból a ritmusból, amiben élünk. Nem uralkodhat felettünk.”

 

Aztán arról beszél, hogy sok embert világosított már fel arról, sem aranyeret, sem a vécézéskor jelentkező vérzést, egyéb fájdalmat nem szabad elhanyagolni. Volt, hogy az edzőtársát vitte magával Budapestre: ő kontrollra ment, a haver meg a proktológushoz, vizsgálatra. Mert Imre mondta neki, hogy a proktológus nem ciki, nem szabad szégyellni, nem szabad várni, nem az idő gyógyít, hanem az orvos. És fontos, hogy egyből jó kezekbe kerüljenek a betegek. Szívesen beszél a betegségéről, volt, hogy Willner doktor megadta Imre számát egy másik betegének, hogy lelket öntsön belé.  Fel sem merült benne, hogy név nélkül jelenjen meg az interjú, névvel, arccal vállalja magát és arra biztat mindenkit, győzze le a szemérmességét, feledje el azt, hogy bármit a testünkkel kapcsolatban szégyellni kell, forduljunk orvoshoz és sose adjuk fel. 

Szerző: Hódos Hajnalka

 

Közösség

Ne maradjon le semmiről, nézze meg közösségi oldalunkat!

Tovább

Youtube

Videóink.

Tovább
Powered by WEBAPIX
Visszahívást kérek